A Menház létesítésének elõzményei és megalapítása
"Mindazáltal megáll az Istennek erõs fundamentoma, melynek pecséte ez: Ismeri az Úr az övéit..." (2Tim. 2:19)
Az 1900-as évek kezdetén nehéz gazdasági viszonyok között élt hazánk népe. A lakosság kis hányada (talán 1 %-a) termelõ munka nélkül dúskált a földi javakban. A többiek viszont véres verejtékkel keresték kenyerüket, mégis egyszerû körülmények között tartották fent magukat. Milliókra tevõdött a koldusok száma.
"A magyarországi baptisták életében az 1894-tõl 1920-ig terjedõ idõszakot a nagy változások jellemezték. Az rendkívüli missziós lendületben volt. A történészek ezt az idõszakot, mégis a "válság korszakának" nevezik. De a válság ellenére tovább növekedett a baptista gyülekezeti tagok száma.
Az elsõ negyedszázadban a magyar baptista misszió lendületét tükrözték többek között a következõ fontosabb események:
- 1894: Megalakul a Magyar Baptista Szövetség
- 1895: Kiadják a Békehírnököt
- 1896: Kinyomtatják a Sion Énekeit
- 1899: Megindul az elsõ teológiai tanfolyam Budapesten
- 1899: Megjelenik a Hajnalcsillag gyermeklap
- 1901: Kolozsvárott elhunyt Rottmayer János, az elsõ magyar baptista úttörõ
- 1905: Kiadják a Hithang címû gyülekezeti énekeskönyvet 500 énekkel
- 1905: A Baptista felekezet törvényes elismerése
- 1905: Kiskõrösön menházat építenek az idõsek és elhagyatottak gondozására
- 1906: Budapesten megalapítják a baptista teológiai szemináriumot Udvarnoki András igazgató vezetésével
- 1907: Kiadják az új Sion Énekeket
- 1908: Sor kerül az elsõ Európai Baptista Konferenciára Berlinben
- 1910: Hajdúböszörményben felépül a magyar baptisták második menháza
- 1914: Megalakul a Baptisták Árvaháza"
A felsorolás nem teljes, de tükrözi azt a lendületet, ami a századfordulón volt jellemzõ elõdeink életére.
"A baptista közösség vezetõinek és tagjainak kezdettõl fogva szívügye volt a szegényekrõl és rászorultakról való gondoskodás. Ezt tükrözi a Békehírnök és más folyóiratok hasábjain leközölt sok beszámoló, kérés és gyakorlati teológiai oktatás, amelyek újból és újból az "igaz istentiszteletre" irányították közösségünk tagjainak a figyelmét. A növekvõ baptista szövetségben egyre többen gondozásra szorultak, nemcsak öregedésük miatt, hanem azért is, mert a felekezetükkel szembeni ellenségeskedés miatt a nem hívõ gyermekek olykor magukra hagyták öregjeiket, és ezzel éhhalálra kárhoztatták õket."
Errõl a gyámolító szolgálatról emlékezik meg az 1971/3 Békehírnökben a 10. oldalon az akkori Szociális Bizottság elnöke, Kalkó József (1917-1975):
"- Az egyház szeretetszolgálata nem más, mint az Úr Jézus "kicsinyeinek" intézményes felkarolása: a szeretet kollektív gyakorlása. Baptista közösségünkben különösen így áll a dolog, hiszen nincs olyan gyülekezet, aki ne áldozna szívesen Szeretetházaink részére... A magyarországi baptisták már az elsõ évtizedekben hajlandóknak mutatkoznak az elsõ keresztények példáját követni, és létrehozták a kiskõrösi majd a hajdúböszörményi menházat. Késõbb, mikor az I. világháború után indokolt volt, árvaházat állítottak fel...
Nekünk, baptista hívõknek nincs mit szégyenkeznünk, mert amennyi ebbõl reánk esett, azt becsülettel véghezvittük, a számarányunkhoz és erõnkhöz képest. Ha minden harminc-ötvenezer lélekszám után két menházat, s egy árvaházat létesítettek volna a többi egyházak is, akkor nem lett volna annyi koldus a templomajtókban, de másutt sem... Elsõnek a kiskõrösi Menház épült fel..."
A kiskõrösi Aggmenház alapítása
Az 1904. októberében Budapesten, illetve 1905. március 14-15-én Törökszentmiklóson tartott magyar vagy más néven "elismert" baptista szövetség évi konferenciáján vetõdött fel elõször egy agg-menház szükségességének gondolata.
A konferenciáról részletesen az 1905. Békehírnök 89. oldalán olvashatunk:
"A konferencia március 14. és 15. napján tartatott, melyre az ország különbözõ tájairól összesen 54 küldött jelent meg - némelyik igen messzirõl. A konferencia oly áldásos volt, hogy némelyek részérõl hallani lehetett az észrevételt, körülbelül e szavakkal: "soha még ilyen áldásos konferencián részt nem vettem."
Már a kezdõ imaórán jelentkezett ez az örömérzet... s attól fogva végig a békesség, öröm és egyetértés uralta a gyûlést."
A továbbiakban beszámolnak arról, hogy a konferencia elnökévé Balogh Lajost (1863-1919), alelnökévé Udvarnoki Andrást (1865-1945) választották meg.
"Nagy meghatottsággal járt az öregek otthonának tárgyalása. Ugyanis javaslat tétetett, hogy azon öreg vagy pedig munkaképtelen testvéreink részére, kiknek hozzátartozóik nincsenek, egy menház állítassék fel, hol gond nélkül, békességben, eltölthessék napjaikat.
Lakásról, ruházatról, élelemrõl nem kellene búsulniuk. Lenne a háznál veteményes kert, ahol elszórakoznának, s a menházból könnyen juthatnak a gyülekezetbe.
Hirtelen 31 öreg lett összeszámítva az egész országból. Az eszme általános hozzájárulást talált, csak az volt most már a kérdés, hogy hol és miként vitessék keresztül, de mielõbb...
Legalkalmasabb helynek mutatkozott Kiskõrös. Tõke még nem volt e célra, midõn tanácskozás közben felállt Gódor András Fótról, az elnöki emelvény elé megy és letesz 10 koronát, erre a konfrencia megmozdult és ahány jobb kéz volt, mind zsebbe nyúlt.
S talán 2-3 perc alatt az asztalon hevert 144 korona 10 fillér, mint kezdõ összeg, - mint 5 árpakenyér és 2 hal -. A tagokat oly érzet hatotta át, amely csupa édes örömet hozott létre a testvéri körben, és a szívekbõl hálaadás emelkedett. Néhány testvér megbízatott, hogy a dolgokban intézkedjék."
Ezután hamarosan az országos végrehajtó bizottság képviseletében Kiskõrösre utazott: Balogh Lajos elnök, valamint Csopják Attila (1853-1934), Seres Sámuel (1858-1923) és Udvarnoki András prédikátorok, hogy a telek megtekintésével az ügyet a helyi elöljárókkal megtárgyalják.
A törökszentmiklósi gyûjtésnek hamarosan folytatása is lett. A ház felépítésére ingyen telket adott Turán testvér és neje. E telek 3 kis hold kiterjedésû és nagyobb részt szõlõvel van beültetve, melyen már a múlt évben is nagy termés volt. Igen közel van a vasúthoz, és alkalmas fekvésével éppen meg fog felelni e célnak."
4000 koronát özv. Farkas Istvánné ajánlott fel, aminek évi 5 %-os kamatát kéri csak, az összeg teljes egészében a menházra marad.
A helyi gyülekezet elöljáróságával az ajándékozó testvérekkel Balogh testvérék megállapodtak, és megindult az országos gyûjtés. 1905. június 19-én Hrabovszky István békéscsabai építõmester vezetésével megindult az építkezés.
Alapkõletétel
1905. június 19-én Szabó András (1860-1943) az egyház képviselõje és Seres Sámuel, az ország déli részének missziómunkása érkezett Kiskõrösre.
"Este hat óra felé lehetett az idõ, amikor az építés színhelyén megkezdõdött a mi tiszteletünk Seres Sámuel testvér imája által. Énekelt a kiskõrösi énekkar, majd Seres testvér a 146. Zsoltárt olvasta fel igehirdetése alapjául. Utána Szabó András testvér fejezte ki örömét:
"Nagyon boldognak és szerencsésnek érzem magamat, hogy ezen szent ügy megkezdésénél jelen lehetek. Reménylem, hogy akik ide összegyülekeztek, szintén boldognak érzik magukat. Nem tudunk eléggé hálát adni Urunknak, hogy elérkezett az idõ is, mikor letehetjük Magyarországon az elsõ menház alapkövét.
Az összes testvérjeink örvendezni fognak, mikor megtudják, hogy mi történt ezen a napon Kiskõrösön. Ezen örömöknek az eleje, hála az Úrnak, a mienk. Egy menházat akarunk építeni, amely prédikálni fog az egész országnak" - mondta többek között Szabó András. A kiskõrösi gyülekezet diakónusa, Pivarcsi István a következõkben összegezte mondanivalóját: "Örömemet nem tudom kifejezni, hogy a szegények, özvegyek, árvák és az elhagyottak menhelyet, nyugtot és pihenést fognak találni miközöttünk."
A kiskõrösi menház alaprajzát Sztankó György (1882-?) készítette. 12 Sztankó György békéscsabai építész és a szlovák baptista hetilap, a Dobry pastier (Jó Pásztor) szerkesztõje.
A munka a helyi és a környékbeli testvériséggel karöltve lelkesen haladt. "A nagy erõpróba még a berendezés elkészítése volt. Ez is megoldódott Búzi Károly (1880-1926) békéscsabai késõbb nagyváradi prédikátor testvér buzgó közremûködésével.14 A munkát díjtalanul végezte, csupán az anyagszámlákat kellett fizetni. Így készült el 18 ágy, 70 db szék, valamint egyéb felszerelések. A konyha felszerelése Pivarcsi Pál vállaira nehezedett."
Említettük, hogy 1905. június 19-én kezdték meg "a 21 m 50 cm hosszú, 11 m széles, 4 m magas, cseréppel fedett, e célnak megfelelõ, szép épület munkálatait.
A hetvenhét nap alatt felépült és berendezett intézményt 1905. szeptember 13-án adták át rendeltetésének.
A Menház megnyitása
Az 1905. Békehírnök a 280. oldalon többek között ezt írta menház megnyitásáról:
"Az állomásról egyenesen a menházba indult a menet, ahová megérkezvén mindnyájunk szíve betelt hálával, mikor elõttünk láttuk a célnak megfelelõ, kész épületet.
Az épület belsejében van 7 szoba, 1 terem, melyben közösen étkeznek, istentiszteleteket tartanak és társalognak. Továbbá van egy gondnoki lakás, konyha, éléskamra és egy kis pince."
Megérkezés után a bizottság megvizsgálta az épületet, az összes helyiséget, a tetõzetet és bútorzatot.
Megvizsgálás befejeztével a bizottság megelégedését fejezte ki, és a jelenlévõ Hrabovszky András és Podobni építõmester testvérektõl az épületet átvette.
Este istentisztelet tartatott a kiskõrösi gyülekezet kápolnájában, mely egészen megtelt hallgatókkal, beszédet tartott Szûcs Imre, Szabó Sándor és Balogh Márton testvérek.
Meg kell jegyeznem, hogy az istentiszteletnél a kiskõrösi gyülekezet zenekara igen szépen mûködött.
Elõször is buzgó, áldásos imaóra tartatott Szabó András vezetésével. Az I.Kir. 8:29 verse alapján "A te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal." A rövid, buzdító beszéd - körülbelül - a következõ volt:
"Ki gondolta volna ezelõtt egy évvel, hogy a mai napon egy ily menházat nyitunk meg Kiskõrösön? S íme, az Úr csodálatosan megajándékozta az õ népét egy szép épülettel.
Kétség nélkül a Szentlélek buzdította az Úr népét ezen üdvös intézmény felállítására, mely az egész ország figyelmét magára vonja. Hogy ezen épület céljának valóban megfeleljen, hogy igazi menhely legyen, adjuk át az Úrnak, hogy õ gondozza! Imáinkban, eme forró és közös kívánság nyerjen kifejezést:
"A Te szemeid e házra nézzenek éjjel és nappal!" /1Kir. 8:29a/
A szívbõl eredõ, buzgó imák tanúskodtak a Szentlélek jelenlétérõl és mûködésérõl. Többek között Balogh Lajos, a menház igazgató-gondnoka mondott emelkedett hangon buzgó imát, ki annyira át volt hatva, hogy imáját sírva mondta el, de vele együtt sírtak az összes jelenlevõk is. De nem a bánat könnyei voltak azok, hanem örömkönnyek - hálából.
Az imaóra után rövid szünet tartatott, azután Udvarnoki András elfoglalta helyét az asztalnál és imával megnyitotta az istentiszteletet. Egy közös ének után felolvastatott Márk evangéliuma 14: 1-11-ig, alapige volt a 7. vers: "Mert szegények mindenkor lesznek veletek és valamikor akarjátok, jól tehettek õ velök..." Ezen alapigéket igen tanulságos három pontban fejtegette Udvarnoki András testvér, beszélt: A szegénység okairól, az intézet céljáról és jótevés módjáról.
A tanítás igen tanulságos volt és buzdítólag hatott a jelenvoltakra.
Az istentisztelet, valamint az imaóra a menház mellett tartott meg. A zenekar itt is szépen adta elõ az énekeket az isteni tiszteletnél.
Az istentisztelet után Balogh Lajos elõadta a menház rövid történetét és felolvasta az e célra beküldött összes adakozásokat.
Ez alkalommal a menház ünnepélyesen átadatott rendeltetésének. Azután mindnyájan bevonultunk a városba, a kápolnához, hol közös ebéd volt. Ebéd után, mintegy ötvenen az állomásra mentünk, és a 4 óra 30 perckor induló vonattal elutaztunk Budapestre, s onnan mindjárt Ócsára az evangéliumi munkások értekezletére."
Szeretetházunk gondnokai idõrendi sorrendben
Pivarcsi Pál és Lucza István (1905-1906)
Horváth Márton (1906-1913)
Balogh Sándor (1913-1919)
Losonczi Gyõzõ (1919-1946)
Tölgyes Izsák (1919-1968)
Takács János (1968-1983)
Ficsor Károly (1983-1990)
Csvila András (1991-1998)
Opauszki György (1998- )
(A feltüntetett évszámok a szolgálati idõt jelzik.)
A kezdeti évekrõl (1905-1919)
"Az igazak segítséget kapnak az Úrtól, erõt, a szükség idején." (Zsolt. 37.39)
A kezdeti idõben nagy volt a zsúfoltság, csak az életfenntartáshoz szükséges minimális feltételeket tudták biztosítani.
A lelkesedéssel ilyen rövid idõ alatt elkészült menházban azonnal 20 elhagyott idõs talált otthonra. (Érdekesség, hogy a gondozottak között volt Lázár Vilmos 48-as honvéd is.)
Elõször Pivarcsi Pál és Lucza István, kiskõrösi elöljárók látták el a gondnoki feladatokat. Róluk felettébb keveset tudunk. A Békehírnök század eleji számaiban néhány helyen találkozunk a nevükkel. Pl.: az adakozások visszaigazolását elõbb Pivarcsi Pál, majd Lucza István végezte. Pivarcsi Pál a század elsõ évtizedében alapozta meg jó hírnevét a gyülekezetekben, Meyer Henrik iránti tiszteletével és hithûségével. 1908-ban avatták presbiterré. 16 Lucza Istvánról a Békehírnök leírja a század elsõ számai egyikében (1901.évf. 25. old.), hogy 1900 karácsonyán "a vasárnapi iskolások nagy seregének szavalataival" gyönyörködtették az ünnepi hallgatóságot. A lapot Turján János informálta.
Lucza István testvérének leánya, Fazekas Mihályné hívõ édesanyja elbeszélései alapján az alábbiakban emlékezik az elõdökre:
Õk vállalták a megbízást egy évre a Kiskõrösi Baptista Menház ügyeinek intézésére. Pivarcsi Pál, mint az Úr szolgája egyenes, hívõ, szilárd, erõs jellem. A kiskõrösi gyülekezet elsõ megbízott vezetõje, vén, illetve presbiter, aki a Duna-Tisza közén sok helyen hirdette az Igét. Fölkenetése arra is szólt, hogy rendszeresen úrvacsorát oszthatott és alá is meríthette a megtérõket. Fia, Pivarcsi István szintén presbiter volt Csengõdön.
Pivarcsi Pál áldott eszköz volt az Úr kezében. Nemcsak szavai, de élete is prédikált Isten szeretetérõl. Bölcsen tudott megítélni minden helyzetet, és így jól tudta ezt a feladatát ellátni, még ha csak rövid idõre is.
Szép egyetértésben munkálkodott a nála jóval fiatalabb Lucza Istvánnal. Õt ragyogó tekintetû; megnyerõ modoráért mindenki szerette.
Egész fiatal korától volt gyülekezeti elöljáró, fúvószenekar és énekkarvezetõ, a vasárnapi iskola fõ tanítója.
Gyülekezetünknek kedves alkalmai voltak vasárnaponként a Lucza fivérek igehirdetései. Még a húszas években is zömében szlovák nyelvû volt a kiskõrösi gyülekezet. Édesapám, Lucza Pál még szlovák iskolába járt, szlovákul gyönyörûen és tisztán beszélt. Ezért kialakult egy olyan kívánalom, hogy Lucza Pál vasárnap délután szlovákul hirdette az Igét, amit István öccse fordított magyarra. Igen látogatottak voltak az istentiszteletek. Sokan az evangélikus templomból is ide jöttek, és megtértek. Persze, ezt a papok rossz néven vették.
Lucza István egy idõben tanító is volt. Mivel az iskolák az evangélikus egyház tulajdonában voltak, kitiltották onnan a baptista gyerekeket. A gyülekezet felkérte és megbízta Lucza Istvánt, hogy a hívõ gyermekeket tanítsa írni-olvasni.
Vasárnap a bibliaórán 500-an is voltunk. Amikor Lucza István már idõsebb és beteg volt, egyszer látta a fia, hogy édesapja ragyogó arccal felfelé néz és vezényel. "Mit csinál papa?" - kérdezte. "Hát nem látod? Mennyei énekkart vezetek. Nézd, milyen csodálatosan énekelnek!" Persze Mihály semmit sem látott. Néhány hét múlva ott volt a drága égi honban és boldogan énekelte a Bárány énekét.
Öröm emlékezni ilyen kedves elõdökre, és igaz az Ige: "Az igazak emléke áldott!"
Menházunk elsõ, állandó gondnoka Horváth Márton 1849. október 26-án született, és 1890. pünkösdjén Kornya Mihály úttörõ missziómunkás által bemerítkezett. Feleségével, Szentpéteri Rozáliával Kisújszálláson éltek. Ott kereste fel õket Balogh Lajos fõgondnok, és meghívta a Menház gondnoki teendõinek ellátására.
(Az elbeszélõ abban az idõben még egészen kicsi gyermek volt, így a részletekre nem emlékezik, sõt amit tud azt is a szüleitõl hallottak alapján mondja.)
Idézek néhány mondatot ifj. Horváth testvér emlékeibõl:
"Nagyapáék eljöttek Kisújszállásról és szüleim is velük. Feketehalomban, Kiskõrös Soltvadkert felöli határában vásároltak másfél kh. szõlõt. Édesapám egyes gyerek volt, õ is eladta a házunkat és földünket. Nagyszüleimmel együtt Kiskõrösre jött és itt telepedett le családjával.
Balogh Lajos úgy tervezte, hogy dinasztia leszünk a Menházban. Isten tervei mások voltak. 1913-ban nagymamámat hazaszólította az Úr. Nagyapa 6 év szolgálat után átadta a stafétabotot."
Horváth Márton gondnok 1935. december 16-án költözött át az örökkévalóságba, és december 18-án temették el.
1913. június 16-tól 1919-ig Balogh Sándor Kisújszállási testvér és felesége töltötték be a gondnoki szolgálatot.
Balogh testvér 1859-ben Földesen született, õ Balogh Lajos menházi fõgondnok testvére. A gondnokok mindig számíthattak a helyi prédikátor segítségére.
Ebben az idõben Seres Sámuel, Pivarcsi Pál, Kovács István szolgált a kiskõrösi gyülekezetben.
Az I. világháború évei nem kis próbatételt hoztak a menház életében. Az 1917-es Békehírnökben a 202.-203. oldalon olvasható a Karcagi bizottság jelentésében többek között arról, hogy "a menháznak a fenntartása a beállt drágaság miatt adóságot hozott létre!" Balogh Lajos menházi fõgondnok leírja azt is, hogy Kiskõrösön az ápoltak száma akkor 11 fõ, Hajdúböszörményben 17, összesen 28 fõ.
A karcagi ülésen délután a menházak ügyét külön is megtárgyalják. Némelyek a két menház egyesítését javasolták.
A nagyobb kiadás azzal magyarázható, hogy a háború elõtt lehetett az öregeket ellátni nyers terményekkel, zsiradékkal, a háború alatt ezeket szállítani nem lehetett, így minden egyént készpénzbõl kellett eltartani.
"Kiszámítás szerint 1 egyén havi ellátása 54 koronába kerül…"- írja a cikk.
1986-ban Ficsor Károly, akkori gondnok a "Szeretetház" folyóirat 6. számában így foglalja össze visszaemlékezéseit Balogh Sándor testvérrõl:
"Nem könnyû dolog visszaemlékezni a 60-70 évvel ezelõtt megtörtént eseményekre. Gondolatban elõhívni a 7 évtizedes emlékeket. Az idõs ember sok mindent elfelejtett a régibõl, hogy "komputerében" helyet adjon az újnak.
Balogh Erzsike néni azért megpróbált "visszanézni" a múltra és ez alapján mondani valamit kedves szüleirõl, akik 6 évig szolgáltak a Szeretetházban: Balogh Sándor 1859-ben, felesége 1870-ben született. 1913-ban (-hét gyermekükkel-) költöztek Kiskõrösre, Balogh Lajos hajdúböszörményi lelkipásztor és szeretetházi fõgondnok buzdítására. /Lajos és Sándor testvérek voltak/. Nehéz idõk jártak akkor. Háborús évek rázták meg a világot. Magyarország különösen érintett volt benne. Nagy nyomorúság, szegény évek. Az élelmiszer, a ruha és a mûszaki cikkek jelentõs része a frontra vándorolt. Alig maradt valami az itthoni családtagoknak. Sokan ott vesztek a háborúban, mások csonkán jöttek haza. A Szeretetházba is kerültek ilyen hontalanul maradt testileg, lelkileg sérült emberek. Az igény sokkal nagyobb volt, mint az elhelyezési lehetõség. A nagy létszámú gondozó-családnak is csak egy szoba és konyha jutott. A gondozottak 5-6 darab négyágyas szobában nyertek elhelyezést. A padlózatot idõnként agyaggal tapasztották ki, és a falakat fehérre meszelték. Az épület elején folyosó nyújtott védelmet esõ és hó ellen. Egy kis melegséget és hangulatot adott az udvaron díszlõ szép virágoskert. Erzsike néni még ma is jól emlékezik arra, hogy nagybátyja, látogatásai alkalmával milyen boldogan szívta magába a virágok finom illatát.
Balogh Sándorné, született Balázy Sára 1919. november 14.-én meghalt. Balogh bácsi 7 évvel késõbb 1926-ban. A legidõsebb leány, Margit lett a gondviselõje árván maradt testvéreinek. A három fiú szakmát tanult, és utána munkát vállalt az iparban. A négy lány otthon maradt, és varrással kereste kenyerét. Közülük Rózsa /özv. Szamosvölgyi Mihályné/ és Erzsike még ma is él, és az Úr Jézusnak hûségesen szolgál.
Szeretetházunk a háborús évek alatt (1919-1946)
"Ne félj Sion, ne csüggedj el! Veled van Istened, az Úr, Õ erõs és megsegít. Boldogan örül neked, megújít szeretetével..." (Zof. 3:16-17)
1919. május 8-án új gondnoka lett a kiskõrösi menháznak. Losonczi Gyõzõ soroksárpéteri (ma Pestimre) testvér személyében. 1863-ban született, erõs fizikumú, magas növésû, mosolygós ember. Felesége Dávos Erzsébet törékeny alkatú, a sok munkában megfáradt asszony. Nejével együtt végzik a szolgálatot 1945 márciusáig. A hosszú szolgálati idõ alatt Baranyai Mihály (1888-1980) és Barkóczi Pál lelkipásztor támogatta õket nehéz feladataik elvégzésében.
1920-as Békehírnök a 125. oldalon többek között így számol be róluk: "Bennük az "irgalmas samaritánus" lelke lakik, és ez õket mindenükkel a gyámoltalanok szolgálatára képessé teszi. … Mikor Losonczi testvér egy évvel ezelõtt elfogadta az öregek gondozását az éléskamra üres volt. Õ saját kis készletét bocsátotta közre, de ez 2 hétig sem volt elég. Azóta hány hét telt el… a Menház mégis fennáll. Egész könyvet lehetne írni a Menháznak ez évi élményeirõl. … Gondolkozzatok hívõ testvéreim. Megtettétek-e a szegények érdekében azt, amit az Úr kíván? … Soknak van még annyi készlete, hogy jutna egy kilós cipóra való liszt, egy rántásnak való zsír, egy fõzeléknek való bab …
A Menházban többször napokig, sõt hetekig nem volt kenyér. A szükség még növekedik … A szükség megoldható lenne, ha minden családból egy kanálnyi zsírt tennétek össze egy közös edénybe, egy-egy maroknyi lisztet; 4-5 darab krumplit egy zsákba. Ezt fel sem venné senki, és a Menházban véget érne a szükség. A jót tevõvel az Úr is jót tesz."
A Szeretetház és a helyi gyülekezet között mindig jól alakult a kapcsolat. A szolgáló csoportok, a testvérek, rendszeresen látogatták az idõseket.
Sokan adományaikkal segítették az itt folyó munkát. amirõl a Békehírnök hasábjairól értesültek pl.: az 1942. február 8-i számában a 24. Oldalon. Ebbõl kiderül, hogy az ország minden tájáról érkezett a segítség: pénzben inkább messzebbrõl, termény adományokban pedig a helybeliek jártak elõl…
Az 1940-es évek elején komoly gazdaságot mûködtettek: állattartással, szõlõtermesztéssel, gabonaföldek mûvelésével segítették a "nagy család" fenntartását.
A 30-as évek elején a házadó mentességgel kapcsolatban eltérõek voltak az álláspontok.
1932. július 2-i dátummal a Belügyminisztériumból érkezett hivatalos értesítés kimondja a törvényes adómentességet.
Ebbõl idézve: "a Baptista hitközség háza nem Szeretetház amelyben egyesek díjazása mellett, egyesek díjtalanul nyernének elhelyezést, hanem a szegények részére nyitva tartott olyan menház, amelyben az arra valóban rászorulók teljesen díjtalanul nyernek elhelyezést. Mint oly a szegények elhelyezésére szolgáló menházak állandó házadómentessége feltételes létre viszen, a Baptista hitközség menházát az állandó házadómentesség törvénynél fogva a jövõben is megilleti."
A Békehírnök 1938 január. 1-i számában találunk egy cikket: "A kiskõrösi menház emléknapjai 1937" címmel, amiben Losonczi Gyõzõ ír a látogatókról és a vendégekrõl:
Sok áldásban részesített bennünket az Úr az 1937-dik évben, melyek közül dióhéjban egyet, s mást - legalább utólag - szeretnénk megemlíteni. Elõször meg kell emlékeznünk a helyi gyülekezetrõl és annak egyes alakulatairól. Volt idõ, mikor a helybeli vasárnapi iskola növendékei jöttek hozzánk és vendégeltek meg minket, aztán jött a fúvószenekar. Eljött egyszer az ifjúsági egylet képviseletében Lovász István elnök több leány kíséretében s nemcsak megörvendeztettek, hanem meg is vendégeltek. Örömünk minden esetben nagy volt, s köszönettel emlékezünk meg szolgálatukról az Isten elõtt. A nyár folyamán többször meglátogatott az ének- és zenekar, szolgáltak és felvidámítottak bennünket.
Losonczi Gyõzõ tanítónak készült, gyönyörû volt a kézírása. Szellemi nemessége, írásmódja emlékezetes kortársai között. Fiatalon halt meg, de életében minden nap szerzett valami örömöt a menházi ápoltaknak.
Losonczi Gyõzõre a tabdi gyülekezetbõl Fazekas Mihályné testvérnõ így emlékezik vissza:
"Több, mint fél évszázad telt már el Losonczi Gyõzõ testvér nyugalomba vonulása óta. Az akkori fiatalok többségét már eltemettük, hát még az idõsebbeket!
Az én emlékeim is ugyancsak hiányosak már. Szeretetházi szolgálatukról összefüggõ képet nem tudnék adni. Viszont néhány apró momentum élénken él az emlékezetemben, amely segítséget nyújt a szeretettõl fûtött munka megismeréséhez. Még csak öt-hat éves lehettem, amikor várva-várt eseményre virradtunk egy hideg téli reggel a felsõcebei tanyánkon. Disznótor volt nálunk. Mi gyerekek örömmel ugrándoztuk körül a mozdulatlan nagy hízót. Édesapánk rendelkezett: tudod fiam, hogy a hátsó sonkát teljes egészében kanyarítod ki, semmit nem szabad abból elvágni, mert az nem a miénk. A Menházba, az idõs testvérek részére visszük. Amikor a nagy sonkát láttuk, boldogan mondogattuk egymásnak: 'Ez az Úr Jézusé, és azért olyan nagyon szép.' A mamánk megmagyarázta, hogy az Úr Jézusnak mindig a legszebbet kell adni, s ha az idõs néniknek, meg a bácsiknak adjuk, azt az Úr Jézus úgy veszi, mintha Neki adnánk. Olyan nagy örömünk volt, hogy az Úr Jézus kap a mi hízónkból ilyen szép sonkát.
Sokszor megismétlõdött az ilyesmi. Jött a nyár, az õsz, a betakarítás ideje. Mi elõre tudtuk, hogy a terménybõl is a legszebbet kell kiválogatni, és azt is az Úr Jézusnak kell adni. Így neveltek szüleink arra, hogy a termésbõl és mindenbõl a legszebb az Úré!
A következõ emlékem is nagyon kedves.
Olyan 10 éves lehettem, amikor a tanyáról Kiskõrösre jártunk vasárnaponként. Az egyik meleg, nyári vasárnap délután történt: Már együtt volt a nagy gyülekezet amikor a lelkipásztor, Kovács István testvér mindenkit felkért, hogy az imaház udvarán sorakozzunk fel. Elõl a fúvószenekar, majd az énekkar, Kovács István az elöljárókkal, mi gyerekek, s végül a felnõttek.
Aztán megindult a menet a Menházba, és ott tartottuk meg a délutáni - ifjúsági szolgálattal egybekötött - istentiszteletet. Csodálatos volt a felvonulás. A zenekar szebbnél szebb énekeket fújt. Minden felõl futottak a gyerekek, s a felnõttek közül is sokan csatlakoztak hozzánk, az utcai kispadokról.
Felejthetetlen élmény volt látni a sok öreget, akik ragyogó arccal üdvözöltek minket. Akkor láttam elõször a jól megtermett mosolygós arcú Losonczi bácsit, meg a kicsike, törékeny feleségét, az akkori gondnok házaspárt. Mint kisgyermekek mi is megéreztük, hogy az a hely szent, mert az Úr Jézus is ott lakik, és mi azt meg is éreztük. Nagyon áldom az Urat ezekért a kedves gyermekkori emlékekért! >
Losonczi Gyõzõ erõs fizikumú, magas növésû, mosolygós arcú, szellemiekben bõvölködõ ember volt. Neje - Bárány Erzsébet - törékeny, igénytelen külsejû, de a lelki szépség sugárzott belõle. Soroksárpéteribõl jöttek Kiskõrösre. Gyõzõ fiukat idõsebb korban kapták az Úrtól. Vele és az idõs gondozottakkal kellemes közösségben éltek. Életüket maradék nélkül az Úr szolgálatába állították. Fiukat nagy gondossággal nevelték hitben és tisztaságban.
Sokszor énekeltek hármasban, és tettek bizonyságot dicsérve a gondviselõ jó Atyát" - egészíti ki jellemzésüket Fazekas Mihályné.
