"... és igyekezzetek a városnak jólétén, amelybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek..." (Jeremiás 29:7)

Kiskõrös (16.000 fõs kisváros) a Duna-Tisza közének közepén Budapesttõl kb.120 km-re délre, helyezkedik el.

A honfoglalás elõtt és után is lakott hely, nevét a vidék jellegzetes fájától, a kõristõl kapta. Az Árpád-kori idõben az elsõ falvak - a XIV., XV. századi oklevelek alapján - nagycsaládok birtokaiban voltak. A tatárjárás e környéket sem kímélte, több falu is elpusztult ezen a vidéken.

A török hódítás idején elpusztított, csaknem lakatlanná vált. Kiskõrös akkor éledt újjá, amikor 1697-ben a Wattay család a török elleni vitézkedésért birtokul megkapta. Az elmenekülõk lassan visszatelepedtek; s folyamatosan gyarapodva Kiskõrös a környék legnagyobb településévé vált. 1718-tól már megbízható adatok állnak rendelkezésre a város történetére vonatkozóan.

A puszta földesurai a már említett Wattayak. Õk népesítették be a települést az északi vármegyék szlovák nyelvû lakóival. A telepítõ levél 1718. május 19-én kelt Pesten. Wattay János és István írták alá. A lakosság gyorsan gyarapodott, 1720-ban már volt egyházuk és lelkészük, 1726-tól közösségi bírájuk is. A protestáns lakók sokat szenvedtek az üldözés miatt. A kilátástalan helyzetet II. József türelmi rendelete oldotta fel, és az evangélikus lakók szabadon gyakorolhatták vallásukat.

Kiskõrös 1784-ben II. Józseftõl vásártartási jogot, majd mezõvárosi rangot kapott. A XIX. század elején a szõlõ- és gyümölcstermesztés gyorsan elterjedt. A lakosság 1842-ben váltotta meg magát az úrbéri szolgáltatások alól. Az itt élõk a XIX. század közepe táján zömmel szlovák nemzetiségûek voltak, s nyelvükben, kultúrájukban hosszú ideig õrizték identitásukat.

Az önkényuralom idején a lakosság nagyobb része szegény napszámos volt, de a gazdagabbakra, a földdel bírókra is súlyos adók nehezedtek. A gazdasági életre a nagyarányú szõlõtermesztés volt jellemzõ. 1882-ben már volt itt vasútja. A XX. század elejére 13.000 lakosával pedig fontos szerepet játszott a környékben.

Az I. és II. világháború alatt az itt élõk közül is sokan vesztették életüket és a nagy gazdasági válság sem múlt el nyomtalanul.

Az 1960-as 70-es éveket a gazdasági gyarapodás, az életkörülmények javulása jellemezte. 1973-ban lett újra város. Ma eléri a 16.000 fõt a lakossága. A kisvárosi jellegû település folyamatosan fejlõdik.

Több egyház, illetve felekezet temploma áll itt. Mindegyikhez az ország szinte legnagyobb gyülekezetei tartoznak: evangélikus, baptista, pünkösdi és õskeresztény. A katolikus és református hitvallásúak száma, viszonylag kevés.

A városban három idõsek otthona mûködik:

• a Városi Önkormányzat Szociális Otthona 63 ellátottal;
  
• a "Jó Pásztor" Evangélikus Szeretetotthon 25 bentlakóval;
  
• és a Baptista Szeretetház 55 gondozottal.